2010, július 28, szerda:

Kedves naplóm! A kedvem rossz. Szinte már depressziós. Az idő szar. Az eső szakad, hideg van, és fúj a szél. Abból a rohadt túrából nem lesz semmi. Hagyjuk is inkább...

2010, július 29, csütörtök:

Kedves naplóm! A kedvem talán még szarabb, mint az idő. Még jobban fúj a szél, előkerültek a pulcsik, papucsot még a bátrabbak is csak otthon vesznek. A túrát inkább ne is firtassuk... Tököm tele van!

2010, július 30, péntek:

Kedves naplóm! Jobb a kedvem! Kisütött a nap! 5 percre! Aztán újra beborult. De nem érdekel. Nem adjuk fel. Az idő csak ijesztget, de akkor is jó lesz. El fogunk indulni. Ritkán van ilyen alkalom. Akkor is meg kell próbálni!

2010, július 31, szombat:

Kedves naplóm. Ez egy q.va jó nap volt. Most dögfáradt vagyok, a többit majd később! :D

 Bár normális naplót nem írok, csak ilyen semmire sem valót, valami hasonló pár sor kerülhetett volna bele július utolsó napjaiban. Ekkor volt túl az egész ország a sokadik eső és vihar áztatta időszakon ebben a nyárnak csúfolt évszakban, ami ezen kellemetlenségek mellett néhol tényleg elhitette velünk, hogy meleg van, jól érezhetjük magunkat, strandolhatunk, kirándulhatunk. Vagy éppen túrázhatunk egy jót. Amire a magamfajta kétbalkezes motor-buherátor úgy vágyik már, mint éhező a falat kenyérre. Amikor hosszú hónapok folyamatos és kitartó szopása után végre jut neki 3-4 óra gyönyör, amikor először működik jól a gépezet, amikor végre érezheti, hogy megérte a sok fáradtság. Na ez nekem nem ezen a hétvégén történt meg. No nem azért, mert Zsuzsa rakoncátlankodott volna. Teljes nyugalomban falta magába a kilométereket, de számomra szerencsére ez az első pillanat, a szezon eleji szüzesség újbóli elvesztése már egy héttel korábban megtörtént. Arról most nem is akarok beszélni. Akkor a nagy forgalom, majd a sötétedés miatt igazából rendesen kipróbálni nem tudtam Zsuzsát, de azért levitt és visszahozott Balatonalmádiból, ezért úgy gondoltam, bizonyított. Rá mertem hát ültetni asszonypajtást, hogy a sok türelem végre meghozza gyümölcsét, és Ő is érezhesse, mennyire fasza dolog a jó időben suhanni, nézni a tájat, élvezni a kanyarokat, a sebességet. Ez azonban szervezést igényel, nem is kicsit. A motor ugyanis sajna nem ott van, ahol életem valódi párja és én a mindennapjainkat töltjük, és bizony különböző okok miatt barátném ritkán tud csak eljönni oda, ahol a motor pihen hétköznap. Így hát meg kellett beszélni előre, melyik hétvége lehet jó a közös kiruccanásra, Zsuzsának már teljesen használhatónak kellett lennie, stb. És ugye ezek azok a dolgok, amiket én tudok befolyásolni. De az idő. Hát az mocsok egy dolog. Hányszor van az, hogy a munkahelyről kisandítva verőfényes napsütés köszön vissza ránk, de ahogy a kapun kilépünk, zuhanyozni tudnánk a záporban. És bizony ilyen zuhanyzós, záporos, hűvös, szeles napok követték egymást július utolsó hetében, aminek szombatjára terveztük a túrát. Kedvem tehát borúsabb volt, mint az idei legfelhősebb égbolt. Végig szar idő volt, de én tudtam, hittem benne, hogy ezt a hétvégét holmi eső és a szinte mínuszokat röptető orkán nem fújhatja el, jól fog sikerülni. És hála az égieknek, így is történt. Ha eddig még nem kristályosodott volna ki, egy kisebb, egy napos kiruccanást terveztünk barátnőmmel, szigorúan motorral végrehajtva. Az úti cél viszonylag hamar meglett: Tapolcára mentünk barlang-csónakászni. Én valamikor régen még pelyhestökű koromban jártam már itt, és kellemes élményekkel távoztam, asszonypajtásnak viszont eddig kimaradt az ominózus látnivaló. Így hát még pénteken felvettem az itinert, megnéztem a térképet, merre is lesz érdemes gurulni. A Győrből Veszprémbe vezető 82-es utat szinte mint a tenyeremet ismerem, és a dunántúli motorosoknak valószínűleg nem is kell bemutatni, az egyik leginkább kedvelt útvonal. Az ok egyszerű: Bakonyi dombok, Cseszneki szerpentin, frankó kanyarok, elfogadható forgalom, viszonylag normális úttest. És hogyan tovább? A legegyszerűbben. Veszprémből egyenes út vezet Tapolcára, és mindeközben egy csodás panorámában gyönyörködhetünk. Kapolcs, Vigándpetend neve ismerős? Bezony, a Művészetek Völgye- rendezvénysorozat központjai, na mi is ezeken a szép helyeken mentünk keresztül, és pont azon a hétvégén, amikor a fesztivál zajlott. Így a forgalom kicsit nagyobb volt, de még teljesen vállalható, és még ha nem is lett volna az, a kanyarok, az erdő, és a dombok mindenért kárpótoltak volna bennünket. Innen hova? Le a Balcsira. A legrövidebb úton haladva Badacsonytomajon lyukadtunk ki, jobbra-ballra a Balaton-felvidéki tájképet meghatározó hegyek. Meseszép, ezeknek a látványával én speciel nem tudok betelni. Biztos szép az Alpok, szívesen kanyarognék a Dolomitokban, de ez itt van nálunk, értékeljük hát! Tomaj után ráhajtottunk a 71-es útra, amin egészen Almádiig jutottunk, majd egy huszáros kanyarvétellel ismét Veszprém, ahonnan újra a 82-esen a végcélig, Győrig vezetett utunk. Ennyit az itinerről!

Estére hivatalosak voltunk egy jóbarátunkhoz, ezért reggel 8, maximum 9 órás indulást terveztem be. Mivel nővel mentem, így kb. 10 óra után valamivel sikerült is elindulnunk...( na jó, én is eltököltem kicsit az időt:) ). Már kitoltam a mocit a garázsból, épp melegedett mindkét henger, mi pedig igyekeztünk felölteni gúnyánkat, amikor megjött az égi áldás, csöpögni kezdett az eső... Persze nem nagyon lepődtem meg, a napnak még csak halvány alteregóját sem láthattuk a felhőktől. "Mi legyen?" Tette fel életem párja jogtalannak még csak véletlenül sem nevezhető kérdését. Mire én borús, de mindenképpen határozott választ adtam. "Elindulunk, ha nagy a gáz, visszafordulunk!" A dologhoz annyi még hozzátartozik, hogy ez nem feltétlen mint bátorság jelenik meg az erényeim között. Azért felelőtlenségről sem kell beszélnünk talán, de az igazság valahol a kettő között lakozik. Merthogy én az évek alatt összeharácsoltam egy alap motoros szerkót, úgymint kabát, nadrág, bukó, de sajnos ugyanezt barátnőmnek még nem sikerült előteremteni. Ezért hát esőben Ő ázik el hamarabb, másról meg inkább ne is beszéljünk. De bíztam az ítélőképességemben, és ez most így utólag jó döntésnek bizonyult. Ugyanis az eső egészen addig csöpögött, míg a benzinkútról ki nem gurultunk. Aztán elállt. Felhők persze maradtak, de se szél, se hideg nem hátráltatott minket. A Veszprémig terjedő etap a szokásos ütemben telt, viszonylag hamar leértünk, kanyarogtunk egy jót Cseszneken, normális 100-110-120-as tempót tudtunk tartani. Veszprém után előkotortam első pihenőnk alkalmával még utoljára A5-ös gípieszem, amit az egyszerűség kedvéért inkább térképnek hívok, és vetettem egy pillantást a helységekre, amiken átmegyünk vagy érintünk. Ez a rész Tapolcáig eddig ismeretlen volt számomra, de rákerült a kedvencek listájára, tényleg megéri erre kanyarni, nagyon szép a táj. A felhők is, és a jószerencse is kísért minket, így bár a zabszem benne volt sejhajomban, nem esett az eső. Egy minimális kavarodás csak Tapolcára beérvén következett be, merthogy nem tudtam, merre van a Csónakázó barlang, de egy helyi kedves bennszülött (nem bunkóságból írtam, a helyieket mindenhol így hívom) útbaigazításával pikk-pakk megtaláltuk.

Tapolca egyébként kedves kis városnak tűnt elsőre, az emberek legalábbis mindenképpen segítőkészek. A mocit a barlang bejáratától kb. 30 méterre a járda szélére támasztottam le (senkinek nem volt útban!!!), és az itt a kapualjban fagyit és mindenféle üdítőt áruló kedves bácsit megkértem, nézzen rá néha. Mivel Tőle egy méterre állt, ez nem volt probléma. Szívességét egy nála vásárolt bubis vízzel és egy kis borravalóval háláltam meg. Ja, még valami: látván, hogy mennyi cuccunk van (2 bukó, 2 kabát, gerincproti...), felajánlotta, hogy ezeket rakjuk be hozzá, vigyáz rá, senki nem fog hozzányúlni. A gesztus számomra jóval több volt, mint kedvesség, uh. nyugodt szívvel ajánlom Őt, mennyetek hozzá bizalommal! Ezután nem maradt más hátra, mint kivárni a szokásosan egy órás sort ( állítólag mázlink volt, kétszer eddig is eltarthat mire bejut az ember...), lecsengetni fejenként egy ezrest (diákkal hét vagy nyolcszáz), majd újabb türelmet igénylő várakozás után lecsattogni a barlangba. Itt lent a levegő nagyon jó, gyógyító hatása is van, légúti betegségben szenvedőknek különösen ajánlott. Maga a csónakázás mondjuk nem tart sokáig, 20-25 perc alatt lehet kb. körbeérni, de a víz is nagyon tiszta, és a barlang kövei is szépek. A víz mélysége elvileg 20 centi és a 2 méter között változik, de ebből nem lehet érzékelni szinte semmit sem, mindenhol leláthatunk az aljára. Rá kellett jönnöm közben több dologra is: Fa Nándornak és nekem biztos hogy nem volt közös ősünk, az én kezemben ugyanis mocskos hülyén mutat az evező, és legalább ilyen hülyén viselkedik is. Valahogy nem nagyon tudtunk egyenesen menni, de legalább az út jó részén nincs is szükség hiányzó tudásunk fitoktatására: kézzel nyugodtan hajthatjuk magunkat és a csónakot, az oldalsó fal néhol extrémen közel van, így elérjük, és egy két helyen bizony a fejünket is lábaink közé kell kapni, ha nem akarjuk, hogy a plafon megskalpoljon minket. Sajna az itt készült képek némelyike távolról sem közelíti meg a tökéletest, de a régi digigép és az adott fényviszonyok ezt a kombót dobták ki. A vételárat egyáltalán nem, viszont a WC díját mindenképp sokallom: 120 Ft-ot elkérni egy elég leélt hatást keltő klotyó használatáért nálam a nyilvánvaló rablás kategóriájába tartozik. A csónakázás után vettünk még egy üdítőt a bácsitól, adtam még egy kis borravalót, és megköszöntük a kedvességet, hogy Tapolca másik turisták által kedvelt helyére guruljunk.

Ez a Malom-tó. Tudják a helyiek, mitől döglik az idegen: a víz itt is kristálytiszta, elvileg ez a tó táplálja a barlangot (vagy fordítva, már nem is tudom), szép nagy halak úszkálnak benne, és egy rendezett, kedves kis parkszerűség veszi körül. A Malom mellett közvetlenül egy étterem is van., de ide nem mentünk be. Érdemes itt a tóparton leülni egy kicsit, és nézni a vizet meg a környezetet, nyugalmat áraszt az egész. Erre szükségem is volt, mert ahogy megálltunk a malomnál, újra csöpögni kezdett az eső, de amint újra felszálltunk a motorra, el is állt. Mondom, mázlink volt végig. Ezután a Balaton északi oldalán futó 71-es út kicsit csalódás volt: azt hittem, végig sasolhatjuk majd a magyar tengert, de sajna nem így van, viszonylag rövid szakaszokon lehet csak kilátni a nyílt vízre (legalábbis ezen a részen), és nem is nagyon tudtam a látvány kutatásával foglalkozni, újból ráncok jelentek meg homlokomon: itt ugyanis nem sokkal korábban esett az eső, vizes volt az út. És nevezzetek puhapöcsnek, de barátnővel a hátamon, akin igazi normális védőfelszerelés nincs, ez engem finoman szólva is aggasztott. Ezért hát (valamint a nagy forgalom miatt) jó lájtosra vettük a tempót, de Veszprémbe érve szerencsére újra száraz és viszonylag kátyúmentes flaszter fogadott minket. Innen már szinte magától ment Zsuzsa, annyira ismeri már a Győr- Almádi közti etapot. Cseszneken még megálltunk egy nyújtózásra, és a fényviszonyoknak, valamint barátnőm kitartó állítgatásának köszönhetően sikerült egy két olyan képet lőni a Suziról, amiről teljes nagyképűséggel állíthatom, bármilyen katalógusban megállná a helyét. Ezek közül az egyik a korábbi posztban szereplő pikcsör, a többit meg majd akkor lehet látni, ha már bepötyögtem, hogy is készült a festés (idővel meglesz ez is:) ). A Kapolcsi részről sajna nem készültek fotók, bár a táj megérdemelte volna, de azért féltem attól hogy megázunk, uh. inkább húztam a belünket. Este még egy jót iszogattunk a cimborákkal, és valamikor dög fáradtan belehuppantunk az ágyba. Fáradtan, de élményekkel gazdagodva! Ja és még pár dolog a végére: had dagadjon kicsit a csöcsöm, had legyek büszke. Zsuzsa egyetlen köhintés nélkül, bárminemű problémának még csak halvány előjelét sem mutatva hurcolta végig fenekünket, eközben két emberrel és hátizsákkal a vállán 4,4 -et kért inni 100 kilométerenként, az út jó részén 100-120 közti sebességet tartva. Ügyes volt. Dagadhat a csöcsöm. Hogy mibe fájt a nap? Térkép szerint 286 km, durván 13 liter benzin, + kétezer a belépő, meg mondjuk még egy ezres költőpénz: sac/kb 8 darab jó magyar Mátyás-királyos pezó. Megérte? Há’ hogy a viharba ne?!

Albumhoz katt a képre!