„A szünetnek itt és most VÉGE. ENDE. FINE. FINITO. Mivel más nyelven ez nem jut eszembe, ahhoz meg lusta vagyok, hogy beírjam a gugliba, nem is ragozom. A lényeg, hogy mostantól újra születnek posztok, így sok ezer ember kerülhet vissza a mindennapi malomkerékbe a mély letargiából (muhaha), lesz mit olvasni, lesz mit fikázni, lesz kin és min röhögni.”
Ismerős szavak? Talán egy két emberkének az lehet. Merthogy egy kezdő billentyűzet koptató ejtette el őket ezen oldal hasábjain lassan majd 2 hónapja. Igen. Én voltam az. Ilyen az, amikor az ember nagy közönség előtt (legalábbis 3-4 állandó látogató, ezúton is köszönet nekik :) ) csinál segget a szájából. Ezért most megkövetem magam. Ígérni nem ígérek, ötletek, témák vannak, de a megvalósulásukat inkább nem is dátumozom, ehhez mégiscsak könnyebb tartani magam:). A szótlanul töltött pár hét azért nem telt el eseménytelenül. Zsuzsa szépen gyarapította kilométereit (cikk később), elkészült a fényezése és a matricázása is (cikk kicsit előbb), dolgoztam sokat (cikk soha, senkit nem érdekel:) ), eltöltöttünk egy hosszú hétvégét a sterilitás hazájában (cikk később) és Izolda újra látta a napot (cikk MOST!). Igen. Izolda. Róla sajnos még nem sokat hallhatott a nagyérdemű, nem énekeltem meg életét. Egy hálátlan dög vagyok, ki egykori kedvesét, aki mindig hűségesen szolgálta, faképnél hagyta egy nagyobb mellű "pléjméjt" miatt. Kicsit talán elkalandoztam, uh fordítok. "Pléjméjt": Suzuki GS500 (nem röhögni, ez egy ilyen "pléjméjt" lájt). Az egykori hű kedves pedig jelen iromány főhőse, illetve főhősnője, Izolda. Hogy miért aggatok a motorjaimra mindig női nevet, azt nem tudom (pedig nem csinálok velük olyat, amit csak nőkkel érdemes…). Ahogy azt sem, hogy egy vérbeli echte deutsches Mädchen a pl. Heidi helyett hogyan kaphatta tőlem ezt a nevet. De ez jött, ránéztem, és ez ugrott be. Mondtam már, hogy beteg vagyok. Márpedig e hölgyemény tényleg ízig-vérig német leszármazott, egyenesen a festői NDK-ból érkezett. Születési nevén MZ ETZ 251. Ő majdnem, illetve testében tulajdonképpen félig az első rendszámos, igazi nagy motorom. Mondom is miért.
Egy full patent, szög gyári, meseszép, 14000km-es 150-es ETZ-n tettem meg az első ballépéseket, de sajnos bármennyire szerettem, babusgattam, dédelgettem, nem tudtam feledni egy nagy hibáját, amiről persze nem is tehetett. Gyönge volt. Hamar kinőttem. Egyszerűen ha az ember nem csak a város vége és eleje tábla között használja, hanem túrázni indul, kevés már a főútra a jó kis NDK technika 150 ccm-mel. Ellenségként jelenik meg rémálmaidban az összes domb és emelkedő, a gyűlölt szembeszelet már nem is említve. Megvan az utazó 90, de az dombnak felfele már csak olyan 75. Amivel persze a világból kimenne, csak hát ez marha sokáig tart ilyen tempóval. Az autós a seggedben persze nem érti, hogy te nem azért nem mész gyorsabban, mert nem akarsz. Ennyit tud a gép, ezt kell beosztani. Erre találták ki. Így hát a legegyszerűbb tuninghoz folyamodtam: vettem egy erősebb motort. Időközben sajnos egyetlen gazdag amerikai nagybácsi sem jelentkezett, hogy némi pénzmaggal támogasson, így diákként maradt a szoci kategória. Hát akkor válogassunk! 250-es ETZ? Jó volna, de nem tetszik a formája. 350-es Twinsport Jawa? Majdnem ez lett az áldozat. Csakhogy ehhez Győrben égen-földön nincs alkatrész, és hogy minden apró szar miatt alkalmanként napokig álljon? Na neeeem. De van megoldás. Ó igen. Ez a 251-es ETZ. Kicsi vázban „nagy” blokk, régi forma, új erő. Ez kell nekem. El is kezdtem keresni, de aztán magánéleti dolgok miatt kicsit másra kellett az energia. Értsd: sok volt a gond az igazi nővel… Így megismerkedésünk Izoldával teljesen a véletlen műve volt: jó diákként épp éjjeli műszakban gályáztam Meló-Diákos beugróként az egyik győri nyomdában, ahol, mint kiderült, Bazárt is nyomnak. Épp volt egy unalmas 5 percem (kis pénzért úgy állj hozzá a munkához, hogy más is hozzáférjen…). Megláttam az első példányt a gép végén a hirdetési újságból, és úgy találomra belelapoztam. És ott volt. Szinte rám kacsintott a hirdetés: „ETZ-251”. Ajhe. Elfogadható ár. Nocsak! Mi van még itt? „Jó állapotban”. Hm, alakulunk. „Ezüst szín”. Ne bassz! (MZ-ből ez nekem favorit!) Gyorsan privatizáltam egy példányt a zeitungból, és másnap, még a megjelenés előtt csörgettem is emberünket.
-Megvan még?
- Persze, még meg sem jelent a hirdetés, honnan tudod a számom?
Nálam kis mosoly és a válasz:
-Az most nem fontos. És tuti 251-es? (Sokan keverik a 250essel, ami meg ugye nem tetszik…)
-Igen, tuti az, a banántankos.
Ó igen, itt már örültem.
-Otthon leszel holnap?
-Aha.
-Jó, még egy kérdés, hol laksz?
-Mohács…
LOL. Jó, ha Nyíregyházára kellett volna menni, lehet akkor is megindulok, de azért közel ez sem volt épp. Ha nem is hozzuk el, kalandnak (meg pénzkidobásnak) jó lesz, gondoltam magamban. Az is volt. Már hogy kaland. És megérte, szerelem lett belőle. Édesapámmal ketten zötykölődtünk le vonattal a déli határ eme helyes kis városába. A srác jobb fej, de a motor elsőre ijesztőbb volt, mint reméltem. Újnyi por, kissé lapos gumik, de eredeti állapot.
-Miért adod el? -szólt a jogos kérdés-
-Nincs rá időm, ha nem melózok, a gyerekkel foglalkozok ( a pici lehetett talán fél éves).
Szóval szebbet vártam, de indult, szépen járt, jól húzott. Így hát felpattantunk rá (én mint utas), és (jó)pár óra alatt otthon is voltunk. Útközben persze, csak hogy emlékezzünk rá, szarrá áztunk, a szép, banán formájú tank a gyertyára vezeti a vizet, úgyhogy le is rohadtunk kicsit. Fehérvárnál majdnem elhagytuk az utas kilazult baloldali lábtartóját, így azt gyorsan levettük, ennél fogva én Győrig tartottam a bal lábam a levegőben. Aerobik Norbival? Haggyá má’! Ez volt a kiképzés, az kutya izéje ehhez képest. Ha rá gondolok, most is fáj. Anyu persze, mint korábban a 150-esnél, és mint 2 éve a Suzinál, újfent kitagadott a családból, de erre amúgy is számítottam. Viszont otthon voltunk, és én úgy vigyorogtam körbe a búrámat, mintha egy tartalmas, „zöldben” eltöltött holland kirándulásról tértem volna haza... Volt egy patika 150-es ETZ-m, meg egy majdnem ilyen jó 251-esem. Én voltam az überkirály a telepen. Egy hétig. Aztán már vitték is a 150est, amint meghirdettem. De előtte még, legóztunk egy jót: mivel a két gép csak a blokkban és icipicit a vázban tér el egymástól, mindent, ami a 150-esen jobb állapotban volt, szépen átraktuk a nagytesóra. Csak röviden, a teljesség igénye nélkül: komplett felújított, felkeményített első telók kerekestől, sárvédőstől, első lámpa, nyereg, kilométeróra, fordulatszámmérő, stb, stb, stb. Nem voltak ezek rosszak a 251-esen sem, de az öcsin minden olyan volt, mint a gyárból rendlelt. A 150-es elment a hirdetést követő talán 5. napon, és maradt a 251. Na meg a sok szép emlék, és boldog kilométerek ezrei. Bár megviccelt a bestia, azt hittem h a csere után nem megy úgy, mint előtte. Ilyen az, mikor csal az óra:). Megvolt az utazó 100 még szélben is, tudtam előzni (ésszel), szépen húzott (az erejéhez képest). Szegény rosszabb sorsú társaival ellentétben, akikre 2000 forintot is sajnáltak költeni és csak gyilkolták őket, Izolda üzembiztos, patent gép volt. Na jó. Időnként kellett ez az, de főként csak kopó dolgok. Aztán sajnos bevérzett a torka: egy előzés alkalmával úgy beállt alattam, mint a szög. Eltört a főtengelycsapágy, megszorult az egész, én pedig driftelő kerékkel becéloztam az árkot. Pergett a film gyorsan, és hamarabb vége is volt, mint szerettem volna. Homlokból rendesen legyöngyöztem, és valószínűleg a vérnyomásom sem a minimumon volt, de végül megálltam. Nem én voltam ügyes, gyors volt az őrangyalom. Tehát kapott egy nagygenerált, és félek tőle, hogy most újra ilyen beavatkozásra lesz szükség, merthogy mikor két éve leraktam, nem nagyon tudott kipörögni 4000 fölé, és a blokknak sem volt túl szép hangja. Tippem szerint félreköszörülték a főtengelyt, de még nem szedtem szét, majd kiderül, mi a gond. Szóval egy új életmentő műtét vár rá. Illetve Izolda vár a műtétre. Szegény drágámat tehát mostanában kellőképp elhanyagoltam, mekkora egy szívtelen dög vagyok! Sajnos a Suzi mellett se pénz, se idő, se energia nem volt arra, hogy foglalkozzak vele. De ha úgy vesszük, megtört a jég. 2 hete, amikor (szintén hosszú hónapok után) végre újra kitakarítottam a garázst, Izolda is újra meglátta a napot. Gyorsan lemostam, felpumpáltam a kerekeit, óvatosan megjárattam a hengerét, és lőttem pár képet. Volt ő sokkal szebb is annak idején, amikor még volt rá érkezésem, hogy a hűtőbordák közül egyenként vakarjam ki fülpiszkálóval, régi fogkefével és ronggyal a mocsoknak még az írmagját is. Külön-külön sikáltam Ciffel az összes küllőt, majd ezután még egy órát a kipufogót, hogy mindene szépen csillogjon. Sajna ennyi idő most nem volt, de szerintem úgy is tekinthetünk erre a mosásra, mint valami szép új dolognak a kezdetére. Nevezetesen: miután a Suzit majdnem teljesen késznek nyilvánítottam, más lép a rivaldafénybe, mást fogok buzerni, szerelni, szépíteni. Visszatérek régi hű kedvesemhez, és remélem, megbocsát majd nekem, amiért ilyen nemtörődöm szemét voltam. Szurkoljatok, hogy így legyen!
Katt a képre, galéria!
