Nézzünk kicsit vissza az időben, erre talán már azt is mondhatnánk, hogy történelem. Az én életemben legalábbis mindenképp, ha belegondolok, hogy az első (meglehetősen) bizonytalan méterek megtétele óta, több mint az életem fele eltelt. A dátum körülbelül 1996-ra tehető. Betöltöttem a 10. életévemet. A biciklit már régóta nyüstöltem, túl voltam az első egykerekezéseken, több méteres faralásokon, csontokat átrendező zakózásokon. Kellett valami új, amitől az adrenalin tódul, amitől beindul a vérem. Nagypapám műhelyének sarkában régóta porosodott sejtelmes fények között, pókhálók, deszkák és falécek takarásában valami, aminek csak két leeresztett kereke látszott. A fólia, amivel le lett takarva, nem engedett sokat a szemnek, de felsejlettek a kosz mögött egy MOTOR körvonalai. Igazából tudtam róla korábban már, hogy valahol van papámnak egy régi mopedja, amit csak azért tartott meg, hogy az egyetlen fiú unoka, nevezetesen én, megtanuljam rajta az alapokat. Mikor kiszabadítottam a gépsárkányt a lim-lomok alól és lehúztam róla a fóliát, megdobbant a szívem. Talán ez volt az a pillanat, amikor elkaptam a betegséget, de ekkor még gyógyítható lett volna. Édesapám, látván megbabonázott arcomat, segített, előhúzta a vasat. Ő is nagy motoros volt korábban, aztán sajnos meg kellett válnia a paripától. De szerintem mindig is remélte, hogy majd viszem tovább a hobbit, és mindig ki is állt mellettem, amikor a motor téma előkerült. Én letisztogattam a gépet, máshoz sajna nem értettem, apu pedig hozta a szerszámosládát. Sokszor lehet az ilyen fellelt gépekről szóló irományokban hallani a "2 év állás után pöccre indult" frázist, na ez a mi kapcsolatunkról nem mondható el. Apu hosszas szereléssel és kellő mennyiségű anyázással életet lehelt a motorba, és így kezdetét vehette a lengyel-magyar barátság felélesztése. Merthogy ez a csodagép a 70-es, vagy talán a 80-as évek lengyel iparának mérnöki szobra (a kispolszki mellett), egy KOMÁR. Tapsvihar, éljenzés, vivát! Fergeteges erő, tengernyi nyomaték, kormányváltó két! db sebességgel (egyest mindig nehezen vette), tűzpiros vadító "fényezés". A korábbi modellek még a babettához hasonlóan betekerősek voltak, így ha a kőkemény, 50ccm- es blokk gumifüstölő ereje nem lett volna elég egy hirtelen rajthoz a kereszteződésnél, még rá lehetett segíteni frédibéni- módszerrel. Az én gépemen ilyen már nem volt, akadt viszont berúgó-kar, aminél nem sok macsóbb dolgot találtak fel a világon. Az én mocimon még utólagos extrák is voltak, kizárólag a mértéktelen száguldás előidézéséhez. A műhelyben megbúvó egerek szorgos munkával kikönnyítették a gépet, nevezetesen megrágcsáltak minden olyan gumialkatrészt, amihez hozzáfértek, érdekes, hogy pont az abroncsokat hagyták érintetlenül. Fene a gyomrukat. Így például majdnem félig lerágták a markolatot, mindezzel legalább 2 grammal könnyítve az amúgy sem nehézsúlyú kategóriában induló versenyzőmet. Aki már vezetett hasonló paripát, tudja milyen érzés epekedve vágyakozni egy SIMSON után, ami bizony már igazi motor volt a komárhoz képest. Igazából, egészen addig, míg újra csipkerózsika álomba ringatta magát a komár (amikor már jött az első nagymotorom ), a tökéletes illúziót nyújtotta nekem. Egyrészt bukót soha sem vettem apu folyamatos cseszegetése ellenére sem ( nem követendő, hülye voltam és kókemény…:) ), így sokkal intenzívebben éltem meg mindent a nyeregben. A hangot, a szellőt, a fogamra kenődő bogarakat. Másodszorra pedig, elhitette velem a motor, hogy vérbeli versenyző vagyok, a jövő Talmácsija, Rossija, és az összes legenda egy személyben. Először is, egyik kis nyikhaj utcában lakó kiskölök sem tudott utolérni, akárhogy tekerték a bringát, másodszor pedig minden nyeregben töltött fél napra jutott kb másik 2, 3, amikor a boxban megkaptam a szervizt. Apu volt a szerelő, mindent megcsinált nekem mindig, tudta mennyire élvezem, és bár nem a türelme volt a legfőbb érdeme, csodával határosan a motor miatt soha nem borult ki. És eljött a pillanat, amikor végérvényesen, menthetetlenül és gyógyíthatatlanul megfertőződtem. Sokan ismerik azt a mámorító szabadságot, azt az utánozhatatlan érzést, amikor a sebességmérő először karcolt bele a 35 km/h-ba. Abban a percben felnőttem, férfivá váltam, sec perc alatt kinőtt a bajszom, és gondolatban elszívtam az első szivarom. Kemény lettem. Mentem korábban már ilyen gyorsan persze a biciklimmel valami nagyobb lejtőn, de hogy ezt sík terepen bármikor átélhettem, hát az maga volt a kánaán. Egyszer sikerült kicsikarni a motorból egy félelmetes sebesség rekordot, a sivatagban, kiszáradt tavakban száguldozó pilóták élethalál harca semmiség az én akkori produkciómhoz képest. Apu jött mögöttem kocsival, én behajolva próbáltam ráhajtogatni magam a motorra, és így sikerült kierőszakolni a kemény 45km/h- ás végsebességet. Ezt persze a gépezet rögtön meg is hálálta egy pár órán át tartó szereléssel, de hát nem is kíméltem szegényt. Ilyen és ehhez hasonló rémtörténetek tömkelege fűződik kettőnk közös történelméhez „gumifüstöléssel” (muhaha), faralással, ugratással. Mindennel, amivel egy ilyen szegény kis gyöszt a túlvilágra lehet segíteni idő előtt. Így hát a későbbiekben már csak egy tervem van vele, restaurálni szegényt, hogy a fiamnak meg tudjam mutatni, apád ezzel tette meg az első ballépéseket, most már rajtad a sor. A gyerek nyilván ki fog röhögni, hogy mit akarok ezzel a szarral vacakkal, de nem baj. A komar megérdemli, hogy kapjon még egy lehetőséget, így tán elfelejti azokat az atrocitásokat, amikben része volt. Hogy ebből a talpra állításból mikor lesz valami? Na ez egy marha jó kérdés. De a szándék megvan, a többi már csak idő kérdése:)!
És végül egy kis versike, mely tükrözi a komar minőségébe vetett hitet:
KOMAR Moped, igazi kincs,
Jó ha van, de jobb, ha nincs!!!
