Korábbi posztomban (benzinveru.blog.hu/2010/03/02/a_regmult_1) megemlékeztem már nagyapámtól megörökölt tűzpiros paripámról, a komárról. A minap voltam mamámnál, és gondoltam egy pár kép erejéig előcsalogatom baldahinos ágyából, amit a népnyelv inkább asztalos műhely néven emleget. Az amortizáció ugyan nem gyorsult fel, mióta úgy 2 éve utoljára látta a napfényt, de azért az elmúlás nagyon szépen megfigyelhető vékony kis testén.

A markolatot az egerek, és az idő vasfoga team-munkában rágták le félig, a gumikban annyi levegő sincs, amennyivel akár pár másodpercig ki lehetne bírni a víz alatt. A festés ugyan nem lett sokkal rosszabb, a mocsok és a nejlony zsák megvédte a "fényezést" (muhaha), de azért lenne mit javítani. Viszont restaurálási alapnak szinte tökéletes. Mindene megvan, még a gyári szerszámkészlet is (nélküle elindulni akár a sarki közértbe is teljes mértékben kimeríti a túlzott optimizmus, és az istenkísértés fogalmát). A kilométeróra régóta stabil oldalfekvésben pihen, bár először kilengése miatt inkább mint fordulatszámmérő üzemelt, a sebesség mérésére szerintem a szalagról való legurulás pillanatában sem volt kifejezetten alkalmas. Arra is rá kellett jönnöm, hogy ha egyéb tulajdonságaim nem is, de szép-érzékem bizony lendületes és erőteljes javulásnak indult az elmúlt 10 évben, mert mai fejjel már csak és kizárólag a gyári állapot helyreállítására fordítanám energiám, és nem a vélt sportosságot (újabb muhaha) hangsúlyozó giccsekkel aggatnám tele a paripát. Bár a matricák nagy részét már leszedtem róla, de azért még élénken él emlékezetemben a fényszóróra gányolt, öntapadós valamiből  (meglehetősen igénytelen módon) kivágott 1-es "rajtszám", mellyel az összes kis tökösnek az utcában első blikkre tudomására hoztam, hogy ki a király széles e világon. A szerszámtartó dekniken már csak a nyoma látható a "vasutas" szakszerevezet matricájának, melyet valahonnan a fiók mélyéről, apai örökségként bányásztam elő. A non plus ultra talán a hátsó sárvédőre aplikált, színes ceruzával kipingált, smile fejet utánzó "alkotás", melyből mára csupán két fehér pötty, és egy ovális formájú, beazonosíthatatlan valami maradt.

Illetve megemlítésre érdemesek még talán a Coca-Colás matricából kivágott absztrakt formájú buborékok, melyekkel a minőségi fényezés folytonossági hiányait próbáltam elfedni, inkább kevesebb mint több sikerrel. A műszaki tartalom szintúgy hagy némi kivánnivalót maga után: minden egyes megtett métert a lánc és a csapágyak erőteljes és hangos kiáltása kísér: zsírért és olajért fohászkodnak. A tanksapkát levéve higítószerű, fertelmes szag csapja meg orrunkat, biztosítva felőle minket, hogy a jópáréves benzinkeverék begyulladására immáron semmi esély nincs. Mindez megspékelve azzal, hogy a tank belül szemmel nagyon jól látható módon rohad, és valószínüleg ez volt kapcsolatunk megromlásának elsődleges oka: folyamatosan eltömődött a karburátor. Én viszont optimista vagyok (tán jobban, mint kéne): úgy gondolom, illetve remélem, hogy egy alapos porlasztó takarítás, kitdzsuvázott tank és friss nafta, valamint némi hidegindító és egy frissen vásárolt gyertya segítségével újra düböröghetne akár mind a 3 lóerő. Vagy 2. De egy darab mindenképp. Egyszer ennek is eljön az ideje, addig pedig gyönyörködhetünk az alábbi galériában.