Korábban (benzinveru.blog.hu/2010/03/11/jo_munkahoz_ido_kell_5) már említést tettem azon ambíciómról, hogy motoromat a saját két kis kacsómmal fogom átfesteni. A fényezés iránti érdeklődésem viszonylag régre datálható, amikor is úgy 7 éves koromban a Suzi matricájához hasonló színű (értsd: rőzseszín...) bmx-em szerettem volna némileg macsóbb kiállásúra varázsolni (állítólag ez volt strapabíró, azért ilyet vett édesapám...). Mindebben segítségemre volt egy fél flakon kályhaezüst (bírja a meleget, így ha túl gyorsan tekertem volna a bringát, akkor sem volt félő, hogy leég a festék). Ez azonban a bicaj vázának csupán a felére volt elegendő, s miközben hangos prüszköléssel az utolsó cseppeket is kifújtam belőle és már horpadt a doboz, filózni kezdett az agyam, hogy vajon mivel lehetne elfedni a maradék gyári festést. Aztán jött a szikra. Mit jött: berobbant! SZIGETELŐSZALAG! Szürke, pont jó, éppen csak egy pár darab árnyalattal tér el az ezüsttől, szinte észre se lehet venni a különbséget. Ez volt régen. És okulva az akkori gyönyörűen sikerült alkotásomból - melynek ára a flakonon és a szikszalagon kívül egy vadi új melegítő gatya volt, mellyel sikeresen nekidőltem a frissen festett váznak- úgy gondoltam, hogy mostani munkámat némileg precízebben, körültekintőbben és igényesebben fogom elkövetni. Így hát következett fórumok olvasgatása, szakik kikérdezése a festékboltban, illetve egy témába vágó, meglehetősen részletes olvasmány lapozgatása. Ez volt a Kertai Nándor féle: Gépjárművek javítófényezése. Azt talán túlzás volna mondani, hogy ez lett a Bibliám, de az tuti, hogy gyors egymásutánban úgy 3-szor elolvastam. De inkább többször. Mindennek időpontja körülbelül 2009 február eleje. Ekkor voltam túl egy kellőképpen finomra sikeredett vizsgaidőszakon, ezért úgy gondoltam, ha már úgyis egy hónapja kopott a térdem és kerekedett a szám, menjen tovább a sex. Folytatódjék a s...opás! Mert azt már tudtam akkor is, hogy ez nem lesz olyan sétagalopp, mint ahogy én azt pár hónappal korábban megálmodtam. Elkészítettem hát a fényképeket paripám eredeti állapotáról, hogy egyrészt megmaradjon az utókornak, le tudjam gyártatni a gyári kinézetű matrica-szettet, valamint, ha majd egyszer esetleg meg kell válnom Zsuzsától, meg tudjam mutatni az új tulajnak, hogy nem azért álltam neki a fényezésnek, mert közelebb kerültem a betonhoz, mint szerettem volna (legalábbis remélem, ilyen miatt a későbbiekben sem kell hozzányúlni). Ezután kezdődött a motor szétbombázása. Ez mondjuk viszonylag hamar megtörtént, leszámítva a sárvédő leszedését, amihez egyrészt ki kell venni az első kereket, másrészt ki kell lazítani egy meglehetősen vékony imbusszal egy meglehetősen régóta berohadt csavart. És ez nem megy ám olyan gyorsan. Pláne amikor a 3. és egyben utolsó ilyen méretű imbuszomat áldoztam fel a művelet oltárán, de nagy nehézségek árán csak sikerült kiszenvedni mindent, amit ki kellett. Elsőként következett a károk felmérése: sárvédő jobb elején csúszásnyom, hiszen még az ilyen szendének tűnő hölgyeknél (mint Zsuzsa) sem telik el esemény nélkül 19 év. 
A tankot a nyereg fölött az előző tulaj a zip-zárral megkarcolgatta, és volt 3 kisebb benyomódás is rajta, ezekről úgy tűnt, gittelni kell. 
Az utas kapaszkodójáról (vicc, eszméletlen kényelmetlen, csak arra jó, hogy a mocit könnyebben arrébb tudjuk tenni) pergett a festék, elég csúnyán nézett ki. Viszont, ahhoz képest, hogy egy ilyen idős gépről beszélünk, egészen korrekt látványban volt részem. Az idomok egyben, nem 15 darabból lettek össze puzlézva, rögzítő-fülek meg vannak, repedés nincs, a műanyag dolgok állapota eltekintve a sárvédő elejétől szinte hibátlan. Igazából a tankon sem volt semmi zavaró, a nagyobb karcot az ülés előtt egy tankpaddal két perc alatt el lehetett volna takarni, a kisebbeken pedig egy kis polír segített volna. Na de nem futamodunk meg, nem vagyunk mi gyávák! Ha nekiálltunk, meg is csináljuk. Úgy egyébként lehet, sőt valószínű, hogy barbár módon a gyári fényezés tönkretétele kezdődött el ezzel a momentummal: a tankra a matrica rálakkozva, amit ma már csak ritkán tesz meg a gyártó, de régen még így csinálták. A festés még így tizen-sokéves korában is meglepően jó erőnek örvendett, még polír nélkül is szép fénye volt, a színek mindenhol stimmeltek, nem látszott eltérés az árnyalatok között. Részben ezért esett erre a motorra a választásom: ha valaki egyszer durvábban eldob egy ilyen lila vasat, nincs az a marha, aki ugyanezt a színt képes rá visszafújatni. Persze mindez lehet, hogy csak az én tökéletes kis világomban van így, és Zsuzsa is már a sokadik fényezését hordja, és a kilométer számlálója is körbeforgott egy párszor, de hadd maradjon meg nekem az illúzió, hogy egy szinte gyári állapotú gépre sikerült szert tennem a második X- éhez közelítve. Hamarosan folytatjuk...:D
